A mentalizáció kulcsfontosságú szerepet játszik abban, hogy emberek vagyunk. A mentalizáció az, amikor tudatában vagyunk saját és mások mentális állapotainak. Például, amikor érzésekről, szándékokról gondolkodunk. Másként – és kicsit talán elvontabban – megfogalmazva, a mentalizáció lényege, hogy amikor mentalizálok valakit, akkor az én elmém (egy kicsit legalábbis) tartalmazza a másik ember elméjét. Társas életünk, beszélgetéseink egy elég nagy része arról szól, hogy próbáljuk megérteni, megvitatni másokkal, hogy ki, mit és miért mondott, csinált, vagyis próbáljuk értelmezni a társas környezetünket. Megértjük az egymás közti félreértéseket és közben mentális tulajdonságokkal ruházunk fel valakit vagy valamit. Mindebben benne rejlik az az általános hiedelem (népi pszichológia), hogy a viselkedésekhez célirányos mentális állapotok társulnak. Vagyis, hogy a mentális állapotok mindig valamire vonatkoznak (intencionálisak).
Hasonlóan hangzik, mint az empátia? Nem véletlenül. Az empátia – Simon Baron-Cohen meghatározása szerint – az, amikor felismerjük mások érzelmeit, és megfelelő érzelmekkel reagálunk rájuk. A mentalizálás azonban ennél egy tágabb fogalom, mert ebben az esetben nem csak másokkal, hanem saját magunkkal is empatizálunk.
Tudatos és nem tudatos mentalizáció
Ha belegondolunk, akkor a mentalizáció saját és mások érzéseivel kapcsolatban sokszor tudatosan működik. Például, amikor nem igazán értjük valakinek a reakcióját, akkor elgondolkodunk: “Miért pattintott le? Mérges rám, mert nem hívtam vissza rögtön?”. De azt is mentalizációnak hívjuk, amikor saját viselkedésünkön értetlenül töprengünk: “Miért kértem még két palacsintát, amikor eddig olyan jól ment a fogyókúra?” De mentalizálunk akkor is, ha megpróbálunk megnyugtatni egy síró kisgyereket. Ez talán már kevésbé egy racionális erőfeszítés, mert talán számunka észrevétlenül, de ilyenkor a kisgyerek fejével is próbálunk gondolkodni. Átvesszük az ő érzéseit, valamit próbálunk kezdeni velük, “megemésztjük” őket, aztán valami kisül az egészből – az esetek többségében talán pont az, hogy sikerül megnyugtatni őt. Mentalizálunk akkor is, amikor bölcs módon békén hagyjuk a fáradt, ingerlékeny főnökünket.
De ez a tudatos gondolkodás a saját fejünk és mások fejének tartalmáról csak a mentalizációs jéghegy csúcsa. Ennél jóval több a mentalizáció: intuitív, implicit, vagy ha úgy tetszik, nem tudatos művelet is. Olyasmi, mint ahogy biciklizünk, hiszen akkor sem vagyunk tudatában minden mozdulatunk kivitelezésének. Az egyensúlyozást, a lábak mozgásának összehangolását már megtanultuk és azóta ezt a tudást figyelmi, tudatos erőfeszítés nélkül is tudjuk alkalmazni. Szóval nem csak intellektualizálva mentalizálunk, hanem zsigerből is. Például gondolkodás nélkül reagálunk barátunk mondandójának érzelmi részére, mondjuk egy szimpátiát kifejező apró bólintással, hümmögéssel, egy érdeklődő pillantással bátorítva a másikat, amikor arról mesél, hogy kisfia ettől a tanévtől napi kétszer jár majd úszóedzésre, de ezt elég nehéz lesz megoldani, mert a kislányát iskola után fél ötre kell vinni szolfézsra, utána meg szertornára.
Mentalizáció és mentális egészség
A mentalizáció, legyen tudatos vagy nem tudatos, több szempontból is kulcsfontosságú a mentális egészségünk szempontjából. Amikor mentalizáljuk a saját vagy mások gondolatait, szándékait, érzéseit, akkor ez hozzájárul ahhoz az érzéshez, hogy kontrolláljuk a saját viselkedésünket. Ha mentalizáljuk saját elmeállapotunkat, akkor ezeket az állapotokat egyre inkább magunkénak érezzük, megerősödik a tetteink és választásaink iránt érzett felelősségérzésünk, ezzel együtt pedig csökkent az az érzésünk, hogy velünk “csak úgy megtörténnek” a dolgok. Ilyenkor, amikor jól mennek a dolgok, akkor megvan az az érzésünk, hogy “úgy egyben vagyunk”. Különböző szerepeink, érzelmi állapotaink, viszonyaink másokkal, érdeklődéseink – mint szülő, gyerek, komoly szakember, barát – ezek mind koherensek, illeszkednek egymáshoz. Ezek az érzések ilyenkor egy egészt formálnak, amit “én”-nek, szelfnek neveznek, mi pedig úgy gondolunk rá, mint “mi magunk”.
Továbbá, a mentalizáció a társas kapcsolatok fenntartásához is elengedhetetlen. Ha működtetjük a mentalizációnkat, akkor az empátiánk is működik, beleéljük magunkat mások helyzetében, egy kicsit az ő szemszögükből is nézzük a világot. Mindeközben megtartjuk a saját nézőpontunkat, azt a – fent leírt – “egyben vagyok”, “én magam vagyok” érzést, aminek a talaján részt tudunk venni kapcsolatokban.
Egészen különleges, de a hétköznapi életben is megtapasztalható pillanatokban, a kapcsolatok úgynevezett találkozás pillanatokká válhatnak. A szó szoros értelmében tényleg csak pillanatokról van szó. Ilyenkor az az érzésünk, hogy valaki más elméjének része a mi elménk. Az egyedüllétérzés ilyenkor teljesen megszűnik, és azt érezzük, hogy megért minket a mások, átérez minket. Ezek spontán kialakuló, megindító pillanatok és jelentős hatással lehetnek az adott kapcsolat további életére.
Mentalizáció és mentális betegségek
Bár a mentalizáció fontos része az emberi természetnek, közel sem mondható, hogy mindig hibátlanul működik. Bizonyos agysérülések, agyi fejlődési rendellenességek vagy autizmus esetén nem fejlődik megfelelően a mentalizációs képesség. A mentalizáció korai sérülése jelentősen megnehezíti a nyelv elsajátítását.
A mentalizáció készség, ami tanulandó és tanulható, fejleszthető, és, ahogy más készségek terén, ebben is nagy egyéni különbségek vannak. A mentalizációs készség egyéni szintjét genetikai és környezeti tényezők befolyásolják. Kialakulásában és fenntartásában fontos szerepet játszanak – különösen a korai életévekben – a gondoskodó és biztonságot nyújtó emberi kapcsolatok.
Azonban rendelkezzünk bár megfelelően kifejlődött mentalizációs kapacitással, lehet, hogy nem leszünk képesek mindig, minden helyzetben szabadon használni. Minden pszichiátriai zavarra jellemző a helyzetek egy bizonyos fokú, tartós vagy átmeneti félreértelmezése. Ez felelős az automatikus, rigid gondolkodási, érzelmi és viselkedéses sémákért, reakciókért. A mentalizációs és pszichiátriai zavar közti kapcsolat azonban kétirányú: a zavart mentalizáció hozzájárulhat a pszichiátriai zavar kialakulásához.
Alkoholbetegségben (alkoholizmusban) például alkohol hatása alatt a mentalizációs készség jelentősen csökken. Ilyenkor nem csak a személy saját mentális állapotainak mentalizálása károsodik, hanem mások, nem utolsó sorban hozzátartozók, családtagok, barátok mentális állapotai iránt is érdektelenné válik. A mentalizációs zavar viszont tovább súlyosbíthatja az alkoholfüggőséget, mert azáltal, hogy az érzelmek mentalizálása zavart szenved, egy merev, automatikus út alakul ki a nagyfokú szorongás és az alkoholfogyasztás (szerabúzus) között. És mivel a mentalizálás zavara megnehezíti a kapcsolatok fenntartását, mások érzelmi állapotainak megértését, a közeli kapcsolatokban konfliktusokhoz, ezáltal szenvedéshez, és végül ismételten túlzott alkoholfogyasztáshoz vezethet.
A mentalizáció zavar szorongásban – egy példa
A megfelelő (optimális szintű) mentalizációhoz fontos a kezelhető mértékű szorongás. A túlzottan erős szorongás egy nem mentalizáló, “üss-vagy-fuss” reakcióhoz vezet. Ilyenkor, mintha a szorongás hatása alatt kudarcot vallana a mentalizációs készség és az érzelmek, indulatok felduzzadnak. A rigid, automatikus, gyors lefolyású és sematikus reagálás veszi át a helyet a mentalizációtól. Ilyenkor megnő a hibás mentalizálás veszélye is, vagyis, hogy félre-, rosszul értelmezi az illető saját és mások mentális állapotait, szándékait. Ennek egyik következménye az lehet, hogy saját önkritikus véleményét másokban látja meg (kivetíti).
A mentalizáció mint kötőanyag
A mentalizáció tehát segít abban, hogy az alkoholfüggőségre, szorongásos zavarokra és számos más pszichiátriai zavarra jellemző ördögi kör megszakadjon. Az, hogy gondolkodunk saját mentális állapotainkon és mások gondolatain, érzésein, szándékain, lelassítják azt a folyamatot, ami a késztetéstől (dühömben mindjárt ráborítom az asztalt a főnökre) a cselekvésig (tényleg ráborítom az asztalt) vezet. A gondolkodással, mentalizációval felfüggesztjük a cselekvést, mintegy cementet szórunk a gépezetbe, hogy a túlzóan erős, sokszor fenyegetően erős késztetések belekötődhessenek a gondolatba. A mentalizálás, a képzelet így segít megbirkózni az intenzív érzésekkel.